Kerek tíz éve találtam ki, kezdtem el írni, majd hagytam magára ezt a blogot, magára, mint azokat az édes, autópálya mellett elhajigált kutyakölyköket január első hetében a tudjukmilyen emberek. Most is csak azért találtam meg, mert tisztogatom a gmail fiókom. Az e-mailtörléshez szükséges e-mailolvasásról: életemben nem hittem, hogy ilyen hullámvasutazás létezik, gyakorlatilag a felnőtt életem közel fele lenyomatot hagyott az inboxomban, a közvetlen családomon kívül jószerivel minden kapcsolatom, minden állásom és munkám felcsavarható belőle. Ott látom minden barátom, szeretőm, szakításom, árulásom fotóalbumát – a nagy, a történelmi, a radikális, a mindent megváltoztató árulást, a kilencvenhatost leszámítva, amelyet überelni nem lehet (de talán nem is kell). Minden. MIN-DEN. Ki kell mondanom, az időgép fel van találva. Gyakorlatilag dimenziót és halmazállapotot váltottam az elmúlt hetekben, miközben nyertem vagy nem egészen két giga tárhelyet (lófasz, valóban, valóban).
Sok mindent sajnálok közepesen, rettentő sok mindent kicsit, és néhány dolgot kínzó, gyötrőn élesen. Az első kettő közül valamelyikbe esik, hogy cserben hagytam a közösségi médiatudásomat is. Hát ez van. Én lenni fickle. Olyan, mintha nem következne az egyéniségemből, pedig de.
Hozzád, de nem tudom, hogyan pontosan, most visszatérek, rebarbara és málna. Végül is ha nincs benne cukor, ha hideg, ha desszert, akkor nem lesz nehéz helyet találni neki. Mindenféle területekre befér. Bár, fickle ide vagy oda, a forgalom és a praktikum nincs most szemmagasságban. A Facebook egy fos, az Insta az én szívemig valahogy soha nem volt képes elérni, a Snapchatet és a TikTokot nagy, nagy, nagy ívben kerülöm. Like leper.
Na mindegy, nem tudom, szerintem jövök majd, random és rapszodikusan. De hát a lényeg úgyis az irodalom. A többi csak, igen, a többi csak. Kihagyhatatlan poénkodás.
Málna & Rebarbara 