Könnyek, jeges könnyek

Kerek tíz éve találtam ki, kezdtem el írni, majd hagytam magára ezt a blogot, magára, mint azokat az édes, autópálya mellett elhajigált kutyakölyköket január első hetében a tudjukmilyen emberek. Most is csak azért találtam meg, mert tisztogatom a gmail fiókom. Az e-mailtörléshez szükséges e-mailolvasásról: életemben nem hittem, hogy ilyen hullámvasutazás létezik, gyakorlatilag a felnőtt életem közel fele lenyomatot hagyott az inboxomban, a közvetlen családomon kívül jószerivel minden kapcsolatom, minden állásom és munkám felcsavarható belőle. Ott látom minden barátom, szeretőm, szakításom, árulásom fotóalbumát – a nagy, a történelmi, a radikális, a mindent megváltoztató árulást, a kilencvenhatost leszámítva, amelyet überelni nem lehet (de talán nem is kell). Minden. MIN-DEN. Ki kell mondanom, az időgép fel van találva. Gyakorlatilag dimenziót és halmazállapotot váltottam az elmúlt hetekben, miközben nyertem vagy nem egészen két giga tárhelyet (lófasz, valóban, valóban).

A teámban sosincs cukor. THE CHILD.

Sok mindent sajnálok közepesen, rettentő sok mindent kicsit, és néhány dolgot kínzó, gyötrőn élesen. Az első kettő közül valamelyikbe esik, hogy cserben hagytam a közösségi médiatudásomat is. Hát ez van. Én lenni fickle. Olyan, mintha nem következne az egyéniségemből, pedig de.

Hozzád, de nem tudom, hogyan pontosan, most visszatérek, rebarbara és málna. Végül is ha nincs benne cukor, ha hideg, ha desszert, akkor nem lesz nehéz helyet találni neki. Mindenféle területekre befér. Bár, fickle ide vagy oda, a forgalom és a praktikum nincs most szemmagasságban. A Facebook egy fos, az Insta az én szívemig valahogy soha nem volt képes elérni, a Snapchatet és a TikTokot nagy, nagy, nagy ívben kerülöm. Like leper.

Macska letakart varrógéppel. Határozottan jót tesz

Na mindegy, nem tudom, szerintem jövök majd, random és rapszodikusan. De hát a lényeg úgyis az irodalom. A többi csak, igen, a többi csak. Kihagyhatatlan poénkodás.

Ez történt Lellén

Mivel a nyár hivatalosan is végetért, úgy írok egy tipikus balatoni vakáció egy részletéről, hogy tudom, fájdalom, legközelebb 2012-ben lesz aktuális sajnálkozni rajta.

A Márton Cukrászda köztudottan Lelle egyik büszkesége, tulajdonosa cukrászlovag, a megérdemelt akkoládoknak végük-hosszuk nincs. Minden napszakban dagad a sortól, bár a legutóbb valaki angolul feszegette a hátam mögött, vajon miért álldogáll öt ember békés csakúgyban a pult mögött, ha ekkora a tömeg. Több célom is volt, amikor beléptem, egyrészt…

…de ide rövid flashbacket kell szúrnom. Nem titok, hogy csaknem nyolc évvel ezelőtt elbúcsúztam a hagyományosnak mondott édességtől. Két kisfiam akkor evett először kristálycukorral készült bármit, amikor bölcsödés lett. Addig a pontig derekasan tartottam a rengeteg munkával felépített cukormentes erődömet. Esetemben nagyon komoly döntés és egy életre szól, de beletörődtem, hogy ők azért jól fogják tudni, mi a kinder tojás, mi a nem házilag készített Dobos torta. Már elég nagyok ahhoz, hogy belássák, milyen fontos nekem az absztinens vonal, igazán dicséretes, ahogy igyekeznek betartani, amikor tudják. Magamban szívom a fogam, amikor édességet esznek, tulajdonképp minden alkalommal, de egyfajta praktikus ignorálást gyakorlok, amelyről egyébként anyai intuícióm azt súgja, sanszos, hogy átmeneti.

Na szóval ha már így, gondoltam, ha már egy igazán hetedhét határban híres édesség-nagyhatalom található a faluban, ahol pihenünk, jár az én drága gyerekeimnek egy olyan fagyi, amilyet máshol nem kapnak meg. Ha már a cukrászda netes nyomairól semmi jót nem tudok mondani, elfogulatlanul és szűz fejjel ajánlom figyelmetekbe a Főnök kedvence elnevezésű ízt. Biztos nagyon finom, én azért teszem szóvá, mert az ideális cukrászatműködés mutatkozik meg benne: négy ismert elemből elegyít valamit, ami csak náluk lelhető fel. A hagyományra támaszkodó innováció kedves kísérlettípusa a gasztronómiának, meg is van az eredménye. A Mártonban egy gombóc 180 forintba kerül, ami ugyan nem alacsonyabb a pesti árak zöménél, de teljesen elfogadható.

A másik ok önző: érdeklődtem, van-e cukormentes verziójuk. Beszámolok róla, megbízható forrásból tudom, még csak nem is gondolkodnak ilyesmiben.

Miért nem? Számos cukrászda ismert, ahol két-három ízből kínálnak light változatot. A békés egymás mellett élés jegyében. Hát nem éppen a legismertebb helyeknek érné meg ezt vállalni? Vagy felőlük aki diétázik, cukorbeteg, kandidás vagy csak mint én, fanatikus, az kapja be? Hát hiszen éppen erről van szó. Mi nem tudjuk bekapni a kívánatos, gömbölyödő nyalánkságokat. De nagyon szeretnénk. Egy kis win-win stratégia? Hm? Megfontolásra?

Így kerül a posztba az igazán veretes hungarikum mellé az, ami alapesetben bajosan találna oda. Néhány száz méterrel a Mártontól áll egy fagyigép Lelle sétálóutcájában. A régi szép csavaros megoldásokkal él és többek közt wellness fagyit is kínál. Ez citromot jelent háromféle színes szegéllyel, amely ízben minimális plusz, de azért érezhető: lime, narancs és eper. A fagyi 250 forintba kerül. És finom. Dicséret és köszönet érte.

Igyunk egy hűset Wichmann Annára!

A cukormentes fagylalt határozottan hasonlít a munkavállalás dilemmájára. Van, ugye, a szabadúszás, amikor minden fontos részletről mi döntünk, ráadásul a nappalinkban, éljen a rugalmasság, éljen az optimalizált szervezés, jólesik erre gondolni azokban a pillanatokban, amikor épp leég a hajunk a projekthalászat stresszétől. A másik verzióban a dayjob kipárnázott igájába hajtjuk a fejünket. Jó esetben kiszámítható, ami elseje és tizedike között a számlánkon figyel, de sok a de. Akkor is időre kell beérnünk, amikor más dolgunk volna, akkor is egy irodában ülünk, amikor ledőlnénk sziesztázni, nem mi vesszük fel a főnökünket, hanem fordítva, és én még olyan munkahelyet nem láttam, amely ne válna egyszer csak az emberi játszmák feneketlen bugyrává.

Szóval: vagy vesszük készen, mindennel, ami bele van pakolva szó szerint és képletesen, vagy nekiállunk megfabrikálni mi magunk. A leggyakrabban úgy, hogy egy-egy jeges finomság szárazföldi, aka oldschool receptjét transzponáljuk xilitre vagy nyírfacukorra. Akkor viszont vállalni kell a rizikót: olykor az eredmény meglehetősen nagy szabadsággal él a fagylalt kategória paramétereivel.

A bloggerszakma monentán igen szerencsés állapotban van. Már elég kiforrott ahhoz, hogy meglegyenek a maga ösvényei, ám még mindig elég fiatal ahhoz, hogy művelőit izgassa a kollektív szemlélet, az összetartás. Blogger a bloggernek nem vájja ki a szemét. Remélem, ez sokáig így marad.

Ebben a posztban Wichmann Anna receptjét próbáltam ki, akit, lásd fenn, van szerencsém ismerni, ennek írásos nyoma is van. A receptben egy liter bor helyett hét decilitert használtam fel, tizenöt evőkanál gyümölcscukor helyett nyolc evőkanál nyírfával, mert bár ebből egy az egyheznek mondják az arányt, úgy tapasztalom, sokszor kevesebb elegendő. A többi maradt. Bájosan szörnyű kis fotóm magáért beszél, de azért biztos, ami biztos, barkácsolok egy képaláírást.

Szóval:

Drága Anna! A cukron kívül minden szavadat betartottam, nem tudom, mit rontottam el, és nem is rabolnám ezzel az idődet. Ámde a sorbetem konkrétan folyós maradt. Arról viszont beszámolhatok, már a képen szereplő adag tud valamit. Tényleg minden fejben dől el. Mivel az állaga tényleg tulajdonképpen csészébe illene leginkább, nem tehetek mást, messze dobom a kanalat, és tartom magam a poszt címéhez. Köszönettel iszom rád egy jéghideget. És nagyon finomat.

Nem mind arány…

Azt hiszem, most már hivatalos: az én életemben e blog keretein belül szeretetteljes szorgalommal elkezdődött a Nagy Cukormentesfagylalt-térkép megszerkesztése. Így hát az ember nézelődik. Nézelődik, elvetődik ötszázharminc kilóméterre, és azt fontolgatja, hozzácsapja még azt a négyszázat, amelyik Makarskába röpíti. Az Adria garantáltan platinaérmes, olimpikon, világbajnok, Star Wars, Ben10, Best of SuperSpiderman bajnokának bódítóan krémes ölelésébe. Expecto Patronum.

Nem került sor az elágazásra, talán majd jövőre, ámde Opatijában, ha már arra jár, kóstolgatni kezdi a cukormentes ízt tudományosan, hátha fantasztikus.

És nem.

Csak hogy érthető legyek, én elhiszem drága útitársaimnak, akik minden további nélkül leharapták a fejemet, ha nem kaptak naponta 2+1 gombócot, hogy a Tik-Tak cukrászda pazar és pompás. Létezik az állagérzék, ugyebár. Ahogy a cseresznyére is elég ránézni kóstolás gyanánt, úgy a fagylalt textúrájának is jobbára a látványából érezzük, mit tapogatna le a nyelvünk. Az a Limun, az a Sumsko Voce – feketeribizli –, az a Stracciatella bizonyára nem hagy kívánnivalót maga után. Nem próbáltam ki, én az édességek azon tartományától elbúcsúztam örökre.

Szóval Tik-Tak rulez. De a tej- és cukormentes, szójával készült fagyi sajnos nem ugorja meg a lécet. Ottlétünk elején csokoládét kínáltak, néhány nap múlva, mint a képen, mogyorót. A mellékíz, ha nem is kelt nyilvánvalóan műérzetet, enyhén zavaró. A szója pedig, és hiúságom biztosít felőle, nem túlzok, néhány nap után kajánul meglátszott rajtam ott középtájon. Gyors riadalomban el is hagytam a fagyizást.

Kár, szívemben nagy respekt minden olyan desszertkuckónak, amelyik gondol a szegény, még-az-ág-is mániásokra. De Makarskát legközelebb nem hagyom ki, ha Horvátországban járunk. Hátha azóta ők is megvilágosodtak, és kiutalnak a jámbor utazónak néhány ízt kristálycukormentes verzióban az ő szabályos csodájukból.

Fogadjunk

Piroska volt a legmagasabb lány az osztályban, száznyolcvanvalahány centi. A frizurája sohasem változott – sima, nagyon szőke lófarok –, elsőre szinte ijesztően mély hangja kenterbe verte Dietrichét, pedig tizenöt évesen szerintem még egy slukk nikotin nem járt benne, nem szerette, ha azt tippelték, régóta kosarazik, mely sportág még csak nem is érdekelte, ha ahhoz volt kedve, óra közben is hatalmasat nevetett, nagyszájú volt, és annak, akinek volt türelme kivárni, a jószíve sem maradt titokban.

Első végén fogadást kötöttünk ő meg én. Véresen komolyan vettük mindketten. És az lett a vége, hogy hamarosan befaltam, első és egyetlen lövésre, kilenc gombóc fagyit egy balatoni faluban, a Krizóék nyaralója közelében.

Emlékszem a sorrendre. Emlékszem, hogy gondosan a lelkére kötöttem annak, aki a jócskán tornyos tölcsért a kezembe nyomta, hogy csokoládéval záruljon a sor. Emlékszem az indignálódott mozdulatára. Emlékszem az őszinte döbbenetemre, amikor beburkoltam az azóta is rekord adagot, hogy nem érzem soknak, nem fogott ki rajtam.

Emlékszem, arra gondoltam, simán jöhetne még néhány további gombóc.

Emlékszem, ezt a posztot úgy akartam megírni, mintha az lett volna a fogadás tárgya, sikerül-e végeznem egy híján tíz labda fagylalttal.

És nem, nem erről volt szó.

A kilenc gombóc fagylalt a tét volt. Piroskától kaptam 1985 nyarán, mert én nyertem a fogadásunkat.

De hogy mi volt a tárgya, azt huszonhat év árapálya túl messzire sodorta az emlékeim közül.

Nektek? Rekord? Történet?

Járatlan út

IBUSZ, Dubrovnyik, 1979...

Ahogy kavarodnak fel az emlékeim, kisebb nyáresti tornádópartit rendezve a fejemben és a szívemben az én lelkem csücske-fagyialbumom örökfotóiból, úgy döbbenek rá, nem is olyan egyszerű erről mesélni. A mai, kifejezetten lifestyle-fejezetet jelentő választékból, rítusból, programból, elképesztően inspiratív dizájnfejezetből, hogy “Menjünk fagyizni”, elképzelni a hetvenes és nyolcvanas évek fagyikultúráját Magyarországon.

Nem tudom, van-e erről közgazdasági adat, de én biztosra veszem, hogy Jugoszlávia a hetvenes és nyolcvanas években fagylaltnagyhatalom volt. Egyszerűen verhetetlen. Hűs-tejszínes-tölcséres gombócok tekintetében úgy néztünk ki mellette, mint terofita ragadós galaj a szépségét önzetlenül osztogató Lafrance rózsacsokor mellett.

Mesélem, mit tudok szűrni a gyerekkoromból. Budapest, kicsik vagyunk mindannyian. El nem járunk. Ha nagy ritkán betévedünk valahová, az olyan kedélytelenül nyomasztó, hogy máig fel tudom idézni a hangulatát. Mondjuk legyen a helyszín egy bármilyen presszó. Félhomályos kávépult, bágyadó asztalkák, a padló ragad. A pult felett egyszerű, ÁPISZ-ban kapható piros kartontábla, ebbe fűzve három pár vékony gumiszalag. Hogy legyen két pont, amely rögzíti a cserélhető táblácskákat. Ennyiféle íz létezett: vanília, csokoládé, puncs, bár az utóbbi meglehetősen ritkának számított. De azt képzeld el, drága olvasó, hogy ez a karton gyakorta árválkodott fájón tábla nélkül. Sok helyen egész télen kint hagyták. És senki sem kérdezte, miért. De áprilistól októberig is sűrűn láthattunk kókadtan fittyenő üres helyeket, ha éppen beállt az ízpauza. Ezen mi akkor egyáltalán nem csodálkoztunk. Meg lehet ezt érteni? A megboldogult és legvidámabb gulyásbarakkban szinte semmiből nem ismertük a választékot. Nem is számított rá senki.

Abban viszont már, ha jól tudom, teljes a generációs egyetértés, hogy az ízkavalkád kisimítja az idegrendszert, javítja a kedélyt, olyan pozitív spirálba csavarja be az embert, amiből aztán egyik jó ötlet húzza elő a másikat. A fagyi közelebb hoz a világbékéhez, ez biztos. Köszönet a nyírfacukros változatokért.

Utólag könnyű felfejteni, a felnőttek biztosra vették, hogy ha Jugoszláviában fagyizunk egyet, addig tipródunk majd a bőség zavarában, amíg belefájdul a fejünk. Ezzel szemben az is egy jugoszláv nyaraláson esett meg, hogy az én négyéves kicsi unokatestvérem lecövekelt az inox hűtőrekeszek előtt – egyébként ilyet sem láttunk még –, és a száját is elfelejtette becsukni. Itthon a három verzió gyakorta vanília, vanília és vanília volt, ott harminckettőt, bizony, a közeledő boldogságtól akár zokogva harminckettőt számolt össze az, aki már ismerte a kétjegyű számokat.

Nos, az én kicsi unokatesóm megvárta, amíg a felnőttek elsorolták türelmesen a listát. Volt ott mogyoró, eper, túró, kávé, mák, pisztácia – ezt a szót el kellett magyarázni még nekünk, a nagyoknak is –, mentolos csoki, szeder, málna, dinnye, barack, a többire nem emlékszem. Ez a pici gyerek, aki ma már évente több száz újszülöttet segít a világra, perceken, feszült perceken át gondolkozott.

Aztán döntött és kibökte, melyik a választottja.

Vanília.

Krémtalány

Szerintem az én Nagymamám látens lakberendező zseni volt. Kicsiben és nagyban ki tudta ezt mutatni. Csalhatatlan érzékkel választott lakást saját maguknak, a gyerekeinek, az unokáinak, jómagam még harminckét évesen is magammal cipeltem egy költözést érintő döntés előtt, de az utolsó függönykampón is meglátszott félelmetes esztétikai érzéke. A kettő, azaz a falba vert, csipkeszalagot tartó, Bourbon lilomalakú szögecske és az ingatlanügyek közti fotelek, asztalok, porcelánok, tükrök, selymek, lámpák, kisplasztikák, festmények, fiókos csodák buja tarkasága egész blogot érdemelne. Az egyik szobájában huszonhét órát számolhatott össze a figyelmes vendég, mind mást mutatott. Én viszont most egy konyhai specialitásáról szeretnék beszélni.

Az én haláláig csodaszép Nagymamámnak egy bizonyos desszertreceptjéről. Erős bennem a kísértés, hogy azt írjam, hetedhétországban híres édesség volt, és biztosan ki lehetne mutatni, milyen elfogultan túlzok, de az az igazság, hogy tényleg a család minden barátja csodájára járt. Természetesen nem maradhatott el az a néhány apró rítus, a tálalás, az illatkavalkád, az ezüst. Ha az ember megitta a teát, a csésze alját a fény felé tartva kontyos, hajtűs japán női fej rajzolódott ki a szeme előtt. Az ilyesmit mindenki megszokta sőt repesve el is várta a Nagymamától. Mondjuk a desszertből, amelynek tiszteletére szól ma az ének, az öcsém konkrétan bármennyit képes volt megenni.

Nem véletlenül halogattam idáig, hogy megnevezzem. Ezt a kis házicsodát a mi családunk jegeskávénak hívja, ugyanazzal a természetességgel, amellyel szekrénynek azt a magas faholmit, amibe a ruhákat akasztjuk. Nincs kérdés, nincs kétely. De a nagyvilágba kilépvén egy picit olyan helyzetbe kerültem, mint Adam Sandler a Vizesnyolcasban, amikor ráébredt, hogy nem az anyukája találta fel az elektromosságot. A nagymamám jegeskávéját nemcsak a mennyei íze, de a neve alapján sem lelhettem fel sehol a városban. Mindenütt következetesen, és ami a leggyanúsabb: mindenütt egyféleképpen mást adtak helyette. Azt a többnyire vaníliafagylalttal dúsított, hosszúra eresztett élénkítő italt, amelyet az egész világ jól ismer.

Persze nekünk, akik kóstolhattuk, már jegeskávé marad, amíg élünk. Rézüstben gőzölve, igazi vaníliarúddal és minimális rizsliszttel. Meg azzal a kimérhetetlen, bezacskózhatatlan életszeretettel, amely még ágyhoz kötött nagybetegen is olyan nehezen hagyta a készítőjét elmenni innen, és amellyel úgy meg tudott szépíteni mindent, amihez ért. Például egy mindig metszett üvegkehelyben tálalt ultrafinom, különlegesen krémes állagú kávépudingot.

Repülni!

Gyerekkoromban nekem Jugoszláviánál nagyobb csoda nem kellett. A nagyszüleim kétszer is elvittek Dubrovnyikba, és ha jól emlékszem, ezen felül háromszor Opatijába. Dubrovnyik olyan messze volt, hogy repülőre ültünk, ami egy kisiskolás számára az izgalmak netovábbja. Egy életre beleszerettem a tengerbe, a magas csúszdákba, a sétáló utcák mediterrán éjszakai pezsgésébe, és a vaníliaízű, előre csomagolt tölcséres fagylaltba. Abba, amelyben nemcsak egy mai kilencéves, de vélhetőleg a szülei számára sincs már semmi különös. Egy cikk a sarki kisboltban, semmi több. De nálunk semmi nem mutatott ebbe az irányba. Elérhetetlen volt ez a hat percnyi tejszíngyönyör, ezért a semmiért én oly sajgón tudtam sóvárogni év közben, itthon, mintha a messzeföldre utazott királyfit vártam volna a vártoronyban.

Sokkal később, már várandósan, illetve az azt megelőző nyáron felfedeztem magamnak egy kis tengerparti várost Horvátországban. Makarskának hívják, és rövid autóút Splittől délre. Ha a kisvárosok fagylaltvilágbajnokságra edzenének, ez a helyiség lenne a brazil válogatott, az időnek abban a szikrázó résében, amikor Pelé egy-egy könnyed szambacsel után Ronaldónak adja egyik isteni gólpasszát a másik után, és fordítva. 2002 nyarán már nem ettem édességet, jóllehet még nem is kerültem annyira elszántan, mint most, de ezért a tömör selymességért, ezért az ínyemen sikló ízvarázsért, kizárólag lehúnyt szemmel falható gyönyörűségért nem volt kérdés, tartottam tíz perc blackoutot az elvhűségben.

Ma a gyerekeimet vinném el Makarskába. Gondolkodás nélkül a fagyizásért. Hogy egész évben elevenen éljen a lelkükben a pillanat, ahogy én nem feledhettem kilencévesen egy egyszerű Cornettót.

Ti hová repülnétek el most egy fagyiért?